Iskolai ünnepet vezetett és városi megemlékezésen vett részt az 5. a osztály.
Így emlékeztek:
Akinek az emléktáblája előtt helyeztük el a megemlékezés virágát:
„Az úr a képen Dessewffy Arisztid. Egyenes tekintet, tartás, jellem…
Ósvacsákányon (Čakanovce) született 1802-ben. A sors könyvében neve mellé apró betűs megjegyzésben odaírták, „ha ezt kibírja, hős lesz”.
Az első néhány évben nem volt semmi rendkívüli. Tanult Kassán, Eperjesen, szorgalmas nebuló volt, szerették. Abban az időben zajlottak a Napóleoni háborúk, a kisfiú fülébe duruzsolt a csatazaj. 18 évesen belépett a huszárezredbe, szépen száguldott a ranglétrán és nagyjából 20 év viszonylag eseménymentes katonáskodás után kapitányi címmel nyugdíjba vonult.
Gazdálkodni kezdett a család sárosi birtokán. Megnősült, egyik unokahúgát, Újházy Antóniát vette feleségül. Öt gyermekük vesztették el, aztán Antóniát legyőzte a tüdőbaj, Dessewffy Arisztid 45 évesen egyedül maradt.
1848-ban nem gondolkodott sokáig, kifényesítette a kardot, részt vett számos jelentős csatában. A tarcali ütközetről késve kapott információt, sietett a Hegyalján állomásozó Klapkához. Ekkor hangzott el a sokat idézett mondat: „Jöttem, amint jöhettem, s itt vagyok, vagy eldönteni a csatát, vagy ha az késedelmem miatt elveszne, elveszni magam is.” És kapaszkodjanak, teljesen komolyan gondolta!
A szabadságharc időszaka alatt ismerkedett meg második feleségével, Szinyei Merse Pál nagynénikéjével, Szinyei Merse Emmával. 1849. július 5-én tartották az esküvőt Budapesten. Sűrű volt a program. A férjjelölt aznap délelőtt még részt vett a minisztertanácsi értekezleten, onnan ugrott el a lipótvárosi plébániára (ennek helyén áll ma a Szent István Bazilika) örök hűséget esküdött Emmának, egy szál virágot gomblyukába tűzött és sietett is vissza a hadtestéhez.
Bő egy hónap múlva a vesztes temesvári ütközet után Karánsebesig vonult vissza. Ott ért el hozzá a világosi fegyverletétel híre.
Elmenekülhetett volna… És tegyük a szívünkre a kezünket, tízből kilencen úgy futottunk volna szanaszét, hogy nyomunkba se’ érnek… Dessewffy Arisztid maradt. Egykori katonatársa, Franz Liechtenstein azzal biztatta, ha megadja magát, elintézi számára a kegyelmet. Emma is beszélt Liechtensteinnel, a herceg szavai őt is megnyugtatták.
Aztán minden máshogy alakult. Haynau számára a „kegyelem” annyit jelentett, hogy kötél helyett golyó általi halálra változtatta az ítéletet.
Dessewffy Arisztid utolsó napján leveleket fogalmazott. Írt Emmának, aki évek múlva sírba vitte magával férje utolsó üzenetét. Írt bajtársának, Máriássy Jánosnak, viselje gondját Emmának.
1849. október 6-án hajnalban még aludt, amikor a lelki feloldozása miatt érkező pap a cellájába lépett. „Tiszta lelkiismeretem aludni hagyott.” – mondta. Még azon a hajnalon az aradi sáncok mellett kivégezték (Felesége, Emma, éppen aznap töltötte be a 25-öt.)
Az özvegy hiába sietett Aradra, férje tetemét nem vihette el. A család csak hónapokig tartó kockázatos szervezkedés, őrség-lefizetés után, teljes titokban áshatta ki a maradványokat. Ideiglenesen a parkban temették el, majd a régi családi kriptát átépítették és az lett a hős utolsó, méltó nyughelye.”
Köszönjük a méltó megemlékezést és az iskola képviseletét a városi ünnepségen.
