Biciklitúra a 7.z-vel

Reggel szörnyen fáradtan ébredtem. Semmi kedvem nem volt elindulni, még annak ellenére sem, hogy Ancsi néni igazán meghozta az egész osztálynak a kedvét ehhez a túrához. Édesapám volt az egyik kísérő, ezért ő hozott el a buszhoz.

Az egész utat végig énekeltük, pár ember sajnálatára. Miután odaértünk, mindenki kapott egy biciklit. .Kezdődött a túra. Nem is a mi osztályunk lett volna, ha nem az első 10 percben ütköztek volna kedves barátaink. Viszont pár kínkeserves perc múlva nagyon belelendültünk.

Első, vagy talán második megállónál viszont rá kellett jönnünk, hogy nagyon fáj a fenekünk. Ez így elsőre igazán viccesnek tűnhet, de nem volt az. Az ülés olyan volt, mintha egy hihetetlenül kényelmetlen deszkán ülnél, ami amúgy olyan vékony, mint két ujjam egybe téve.

A fiúk mentek elől, mi, komoly, érett nagylányok középen, akiknek pedig nem nagyon ment a biciklizés, ők hátul szenvedtek. Talán a harmadik megállónál volt egy strandszerű épület. Pár lány fogta magát, és beleugrott a vízbe. Szerintem nem is kell mondanom, kellemes lehetett a műanyag sportruhában biciklizni, de mentségükre legyen szólva, utána egy panaszkodást sem hallottam (na persze a ruháikról, nem pedig a fenekükbe nyilaló fájdalomról).

Az utolsó pár kilométert már igazi fájdalom volt megtenni. Miután véget ért a 65 kilométer, mindenki nagyon, de tényleg nagyon büszke volt magára. A buszon megismerkedtem egy másik osztállyal, pár kedves ember társaságában. Meglepő módon csak akkor éreztem a fáradságot, miután befeküdtem az ágyamba.

Ezt a pár kellemetlen tényezőt leszámítva, (ami talán nem is volt olyan kellemetlen, így utólag visszagondolva) igazán nagyon élveztem a kirándulást. Az egész osztály nevében mondhatom, hogy a sok közös nevetésért igazán megérte ez a biciklitúra. Köszönjük, tanárnő, ezt az újabb közös élményt.

Németh Lili, 7.z

« 1 of 4 »